Nem azért sírok patakokat összegörnyedve és rázkódva, Nem azért szorítom erősebben a kezed olykor, nem azért vagyok gátlástalan és nem azért nem szólok ha baj van, mert ezek nálam olyan megszokott dolgok. Előtted senkim sem volt, de ezt úgy képzeld most el, ahogy mondom. Hogy hiába jöttek mentek markánsabb arcú, mélyebb hangú, magasabb és izmosabb lények az életemben, egyik sem vált a részemmé egy percre sem, egyik sem érintett meg annyira, hogy érdemes lett volna 'szeretlek' sms-t írni neki, bemutatni a szüleimnek vagy épp mellette ébredni. Azért vagyok ilyen, mert furcsa ez most nekem, nem számítottam Rád előtte sohasem.
Persze sosem leszek egészen nyugodt, félek tőled. Félek mikor a számítógépeden a közös fotóidat találom a volt barátnőddel, félek mikor emlékezetből írsz neki , hogy ma lennétek két évesek. Félek én sosem leszek olyan fontos , mint ő volt valaha is. Pedig én sosem tudnálak úgy szándékosan megbántani vagy megalázni. Bánt, hogy nem kiabálnád világgá a nevem. Bánt, hogy sosem voltam bemutatva senkinek, méghozzá annak az embernek nem aki az egyik legértékesebb az életedben.
És te akármennyire is nem gondolnád ilyenkor néha néha egy kicsit összetörik a szívem. Majd mikor testünk összefonódik, a fülembe szuszogsz, rám mosolyogsz akkor ezeket mind elfelejtem. Vagy, hogy nem kell tőled ajándék elég ha csak elsuttogod, hogy szeretsz. Aztán minden kezdődik előröl, a rettegés. És egyedül tőled várom, hogy megnyugtass, nincs semmi baj, ne aggódj, te így vagy jó nekem ahogy vagy. Még most is előröl kezdeném és mennék mennék fél évig vagy akár több ideig is amíg egyém nem leszel. De te helyette azt mondtad, nem csinálnád újra ...