Tehetetlen vagyok magammal kapcsolatban . Az egész blog azért kezdődött, hogy kiírjam magamból azt ami bánt. Anyu mindig azt mondja, hogy velem kevésbé van baj , mint nővéremmel mert én tudok a dolgokról beszélni. Azt is mondta, hogy engem nem apuka angyallá változása változtatott meg hanem sokkal inkább az amilyen harcot vele vívtam. Az, hogy belepusztultam látni ahogyan elveszíti régi önmagát . Amikor könyörögtem , hogy menjen orvoshoz és bármennyire is haragudtam rá, nála jobban senkit sem szerettem. Haragudtam azért, mert fájdalmat okozott és neki erről fogalma sem volt. Okkal nem bántott volna még ha kényszerítették volna akkor sem. Meg az is, hogy mikor hívott kismilliószor pörgött le az agyamba , hogy felvegyem vagy ne vegyem azt a kurva telefont. Hallani akartam, hogy jól van itt van nincs semmibaj. Aztán pedig nem akartam hallani , hogy ez nem ő. Ő nem tenné ezt, nem mondana ilyeneket.
Valójában kibaszott jó dolog, hogy ilyen vagyok amilyen. Magamnak vagyok a legnagyobb ellensége. Magamat utálom azért, mert tudom mik a hibáim és közben többre tartom magam a többi embernél.
Félek a jövőmtől. Tartok attól, hogy mi lesz velem holnap , két hét múlva, hónapok múlva . Másban keresem meg azt amit magamban már nem tudok.
Az egésznek a lényege az lenne, hogy nem tudok mit írni. Nem merek írni . Közben üvölteném azt ami bennem van , de nem megy . Egyetlen egy dolgot tudok, nem akarok így élni.